A vibrátorra emlékeztető óriási rúzs, a fejetlen nő és a gigászi láb tövében kerestük a választ, milyen tárgyak tették könnyebbé a nők életét. És vajon mit gondolnak minderről a budapestiek?

A köztéri kiállítást egy mosóporgyártó cég kezdeményezte, legújabb terméküket így egy huszárvágással be is illesztették a nők számára kiemelten fontos technikai újdonságok sorába. A cég profilját tekintve nem meglepő, hogy a Gödör lépcsőin felállított kiállítás egy óriási mosógéppel kezdődik, melyben érdekes információkat lehet olvasni a mosás történetéről. A programot könnyítettnek mondanám: egészen fogyaszthatók a kihelyezett információcsomagok, még azt is megtudtam, honnan ered „a pénznek nincs szaga” mondás.

Ez olyan, mint egy nagy vibrátor! – jegyezte meg egy idősebb hölgy a kiállítás részeként kihelyezett hatalmas rúzs előtt állva. Véleményével azért vitatkoznék, de ha ez valóban azt akaraná ábrázolni, akkor is lenne itt helye, hiszen ez a találmány is sokat javíthatott a nők életminőségén. Vagy legalább akkora szerepe volt, mint a vasalónak és a szempillaspirálnak.

Úgy láttam, nehezen tudják értelmezni a nézelődők az óriási nadrágkosztümöt is, mely a mellette lévő tájékoztató szerint a női egyenjogúság egyik szimbóluma. Ez az alkotás sokak számára elsőre egy fejetlen nőnek tűnt, amit az egyik hölgy így summázott: na, itt vesztettük el a fejünk! Számos érdekes darabot ki lehetne még emelni az alkotások közül, de inkább a tárlat szimbólumaként is felfogható óriási lábra koncentrálnék. Persze nem a testrész a lényeg, hanem a nejlonharisnya, melyet ráhúztak.

Ez az utolsó kiállítási tárgy lent, a lépcsősor alján. Visszanézve a tárlat olyan, mintha egy gigászi nő, hazaérve egy fárasztó szombat este után, kiborította volna a táskája tartalmát a lépcsőre, majd nem törődve a szétszórt holmikkal, édesen elszenderedett a Gödör alján. És az óriásnőnek csak a lába látszik ki. Abból is csak az egyik. Hogy mennyire van szükség egy ilyen köztéri kiállításra a város közepén, arról megoszlottak a vélemények. Volt, aki érdekesnek találta a tárlatot, és volt, aki szerint rontja a városképet. Mondhatni, a kiállítás játékosságára, üzenetére nem mindenki érzett rá.

Hiszen a lényeg talán pont az lenne, hogy ezek a közterekbe integrált tárlatok elgondolkoztassanak, megihlessenek minket. A turistáknak mindenesetre tetszik a dolog: szinte minden csoport megállt fényképezgetni a tárgyak tövében. Ha pedig ez már így alakult, nem feltétlenül szerencsés helyzet, hogy csak magyar nyelvű tájékoztatók vannak a kiállítási tárgyak mellett. Így vélhetően a külföldieknek a leghalványabb fogalmuk sincs arról, miért vannak itt ezek a tárgyak. Lehet, hogy csak a gigászi magyar nő ébredését szeretnék lencsevégre kapni.

Bevonni és bevonni

Fabricius Gábort, a Republic Group kreatív vezetőjét is megkérdeztük.

Na, hogy tetszik?
– Nagyon bírom azokat a megjelenéseket, amikor kilép a kreativitás a megszokott mederből. Szerintem ez most sikerült, bár a kampány „elérése” korlátozott, hiszen
egy város egyik pontján látható csupán.

Milyen köztéri tárlatokat látott eddig a világban?
– A public-art kategóriába tartozó rendezvényeket szeretem, amikor a tömeg egy közös alkotási folyamatban vesz részt. Szerintem egy modern, dialógusra épülő társadalomban az emberek egy kampány részévé szeretnek válni, ha az ügy fontos a számukra.

A hasonló hazai, köztéri kiállítások, megmozdulások közül van kedvence?
– A Critical Mass megmozdulást tartom a korszerű megnyilvánulási formának. A céljait, a formáját és a megvalósítását is abszolút a magaménak érzem.

Ön szerint mit kell elérnie egy ilyen rendezvénynek?
– Bevonni, bevonni, bevonni. A közösségi média és a közterek is ezt teszik.

Megítélése szerint itthon mennyire lehet megetetni az emberekkel egy-egy ilyen tárlatot?
– Ha az emberek szimpatizálnak egy üggyel, akkor nem kell megvédeni a kiállítást. Kérdés, hogy mindegyik megjelenés el tudta-e érthetően mondani, hogy miért is jött létre…